Paolo Schegginek a firenzei Galleria Vigna Nuovában 1961-ben rendezett első önálló kiállítása és harmincévesen, veleszületett szívbetegségben bekövetkezett halála között alig tíz év telt el. Rövid pályafutása során jelentős sikereket ért el: az 1966-os Velencei Biennálén ő képviselte Olaszországot, csoportos kiállításokon szerepelt szerte a világon, divatstúdiót tervezett Milánóban Germana Marucelli vezető divattervezőnek, sőt, egy művészeti és kulturális magazint (Il Malinteso) is alapított, amelynek munkatársai között olyan neveket találunk, mint Jean-Paul Sartre.
Scheggi hírneve azonban csak az elmúlt néhány évben ívelt fel igazán. Luca Massimo Barbero, a velencei Peggy Guggenheim-gyűjtemény segédkurátora szerkesztésében, 2015-ben megjelent katalógus mutatta be munkásságát. Még ugyanabban az évben a londoni Robilant + Voena galériában saját kiállítást szenteltek neki.
Scheggi műveinek ára meredeken felszökött az aukciókon: a rekordot az Intersuperficie Curva Bianca (1969) című kép tartja, amely 1,62 millió euróért (az 500 ezer eurós becsült ár több mint háromszorosáért) talált gazdára a Sotheby's árverésén, szintén 2015-ben.

Népszerűségének az utóbbi időkben tapasztalható felívelését többek között annak tulajdonítják, hogy Lucio Fontana tanítványa volt. A főként monokróm, késsel összeszabdalt képeiről ismert Fontana művei manapság rendkívül felkapottá váltak, és az áruk is alaposan felment. Kétségtelenül pozitív hatással volt a nála negyven évvel fiatalabb Scheggire, akivel mind művészi szemlélete, mind városa, Milánó közös volt. Fontana a felületek átszúrásával, kilyukasztásával radikálisan átértelmezte a képsík fogalmát, új (harmadik) dimenziót adva a hagyományos értelemben vett festészetnek.
Fontana nyomdokain haladva Scheggi Intersuperfici (vagy angolul „Intersurfaces”, azaz „felületközi felületek”) néven alkotott műveket. Ezek három egymásra helyezett vászonból állnak, amelyeken a nyílásokat egymáshoz képest kissé eltérő helyekre vágták, hogy távolodó tér érzetét keltsék. Korai művein a nyílások általában ellipszis, később javarészt kör alakúak.
Az eredmény a festészet és a szobrászat meghökkentő ötvözete lett, amelyet a kortárs kritikus, Gillo Dorfles 1966-ban pitture oggettinek („kép-tárgyak”-nak) nevezett el. Minden ráaggatott címkén túlmenően azonban a hatás lenyűgöző volt; a nyílások a fény és árnyék, napfogyatkozás és részleges napfogyatkozás bonyolult játékát hozták létre. Hivatalosan ezek a művek monokrómok voltak, Scheggi mindig azonos színű vásznak hármasát választotta – az árnyékok változatossága azonban rácáfolt erre az állításra.
Szembetűnő példa erre a Per Una Situazione, amelyhez a művész vörös akrilt alkalmazott három egymásra helyezett vásznon, amelyekből organikus formákat vágott ki. Az alkotás az Intesa Sanpaolo modern és kortárs olasz művekből álló, páratlan gyűjteményének részét képezi, és szerepel a 101/900 című új kiadványban is, amelyben a bank 101 legjobb 20. századi műve kapott helyet.

Lucio Fontana
(Rosario 1899 – Comabbio 1968)
Concetto spaziale: la Luna a Venezia, 1961 után
Intesa Sanpaolo gyűjtemény

Az olasz reneszánsz mestereivel ellentétben – akik a figuratív festészet illuzórikus mélységérzetének megteremtésével hoztak áttörést a művészetben –, Scheggi valódi mélységgel ruházta fel műveit, ezeket az ízig-vérig absztrakt műveket. Bizonyos értelemben a nevezetes elődök felé mutatott fricskának is felfoghatók. A csodálók többségének azonban az Intersuperfici inkább szólt a jelenről, mint a múltról. Fontana a „kor embereként” üdvözölte Scheggit. Utóbbi fehér színű műveit esetenként holdbéli tájhoz hasonlították – a Hold kráterekkel teli, túlsó oldaláról készült első fotókat a Ranger 7 űrszonda küldte 1964 júliusában.
Mindez azonban semmilyen magyarázattal nem szolgál Scheggi hirtelen támadt népszerűségére, közel 40 évvel a halála után. Részben indokolható azzal, hogy a háború utáni olasz művészet – elsősorban Fontana, de jobbára az összes alkotó műveinek – ára felszökött. Úgy tűnik, a nemzetközi gyűjtők felismerték, hogy ez a hatalmas jelentőségű piac kereskedelmi szempontból mennyire kihasználatlan. Arról se feledkezzünk meg, hogy az ötvenes és hatvanas évek több éven át – a művészettörténet első megközelítésében – csak arról szóltak, ami az Egyesült Államokban zajlott. Ezt az absztrakt expresszionista és a pop-art művészek egyeduralma követte.
Manapság azonban művészetileg sokkal gazdagabbnak és globálisabbnak ítélik meg azt a korszakot, így a nem amerikai művészek is megkapják a maguk kései elismerését. Schegginek elismerten hatalmas szerepe volt abban, hogy a második világháború után addig ismeretlen dimenziókba tágította ki a hagyományos festészet kereteit.

(ami kellően felhajtja az árakat); továbbá, hogy művészete némileg emlékeztet a már ismert mozgalmakra, például az op-artra. A tetszetős optikai effektusokat felvonultató Scheggi-alkotásokat akár az op-art előfutárainak is tekinthetjük, sőt, akár össze is téveszthetjük a műfaj reprezentánsaival. A végső, meghatározó tényező pedig az, hogy művei olyan hatást keltenek, mintha csak tegnap készültek volna. Ez alatt azt értjük, hogy hűvös, visszafogott színviláguk tökéletesen kiegészíti a 21. század fehér falú művészeti galériáit és minimalista, modern lakásbelsőit. Scheggi igazi tehetsége abban állt, hogy a lényegében három üres vászonból maradandó szépségű műveket hozott létre.